A közösségi együttélés fogalma nem mai találmány. Magyarországon az első kezdeményezés 1979-ben született meg Miskolcon. Elképzelt formájában 10 évig működött, majd sajnos kudarcba fulladt.
Miskolci kísérlet
Történetünk szereplői műegyetemi építészhallgatókként titkos álmokat szőttek egy elképzelt normális világról. A hatvanas évek hangulata még benne volt a levegőben, alternatív közösségek, utazás, szabadság, Eper és vér, Szelíd motorosok. A hagyományos életformák eltűnése után sehol nem látszott visszaút a régi világhoz, de a Nyugaton kibontakozó fogyasztói kultúra sem volt túl vonzó az ottani új generációknak. 1975-ben, jóval a Szovjetúnió összeomlása és a Digitális Világforradalom kirobbanása előtt vagyunk. Magyarországon a rendszer működik, de a válság mélyül, fásultság van. Az emberek félrehúzódva menedéket keresnek, vagy zavarukban örjöngenek egy bezárt és ellenőrzött világ otthonos díszletei között.
Miskolc az Acélváros ebben az időben fellendülése utolsó szakaszát éli a szocialista nehézipar észak-magyarországi fellegváraként. Pénzt és energiát nem kímélve folyik a Pece-parti Párizs kíméletlen átépítése szocialista modern panel-metropolisszá. Ideális terep harminc idealista fiatal építész számára: egymásrautaltságukban lehetőség az álom megvalósítására. A város vezetői – súlyos építészhiánnyal küszködve – a csoport letelepítésére koncentrálnak és ebből jön létre az építész műteremház, a Miskolci Kollektív Ház. Ha egy durva iparváros kellős közepén is, annál nagyobb kihívásként.
A Miskolci Építész Műhely hamarosan szabad, befelé és kifelé egyaránt nyitott szellemi közeggé vált Bodonyi Csaba és Ferencz István vezetésével, akik mesterükkel, Plesz Antallal együtt felvállalták a tapasztalatlan fiatal társaságot. A közös tervpályázatok során a szerkezeti, szerkesztési kötöttségektől gyorsan eljutottak egy új, integrált környezetalakítás igényéig, a spontán és tervezett elemek harmonikus viszonyának elemzéséig, a primer anyagnál magasabb rendű építészeti tér vizsgálatáig. De igazából az elveszett normalitás visszaszerzése volt a tét, amit különböző – történeti, szerves, flexibilis, regionális, hagyományos – jelzőkkel illettek. Az analitikus várostervezés ötvöződött az építészet kontextualista felfogásával, az építészeti terek vizsgálata, megismerése, használata pedig a technológiai-szerkezeti szabadsággal és kreativitással.
A legkisebb építmény is alakítja, megváltoztatja a környezetét. Az embereket kiszolgáló mai tárgyözönben és túlépítettségben előtérbe kerül a megkülönböztetés, a megjelölés igénye. Amit nem lehet észrevenni, az nincs. Egyszerre kell illeszkedni és változtatni. Beleolvadni, mégis kitűnni. Szegénynek mutatkozni és belül gazdagnak maradni. A tervezés hosszú és bonyolult, sok résztvevős, sokszor konfúz folyamatában a forma gyakran bujócskát játszik, alakoskodik, felbukkan, eltűnik, átváltozik, felforrósodik, aztán kihűl. Szerencsére az építészet lassú műfaj, a házak türelmesen várják egyedi sorsuk, megismételhetetlen szubsztanciájuk beteljesedését.
A Kollektív Ház egy egész generáció álmát, normális praxis utáni vágyát valósította meg. 1979 és 90 között a hivatalos modernizmus kudarca és az új, globális, info-kommunikációs világkorszak beköszöntése között egy évtizednyi pillanatra megállt az idő és hagyta élni a miskolci kísérletet a maga különös egyediségében. Az ideák és elvek világától fokozatosan közeledtünk a hely konkrét valósága felé, de elérni már nem tudtuk. Ez volt a felnőtté válás kínzó lehetetlenségére adott válaszunk.
forrás: ÉK Egyesület ekegyesulet.hu
